Makó története

Makó a hagyma fővárosként él a köztudatban, Ady Endre a Hősi bajnok-ot látta benne, Féja Géza a szabadság városát, a helyben született Erdei Ferenc pedig ősi ellenzéki fészek-ként emlegette. József Attila - aki talán legfontosabb éveit töltötte Makón - Maros-parti Konstantinápolynak nevezte.

A település apró falvakból alakult ki, és először egy 1299-es oklevél nevezte Makófalvának. A falu lassan mezővárossá fejlődött és a török uralom alatt szultáni birtok lett. A hódoltság évei alatt három nagy futás volt, háromszor pusztult el Makó. A lakók 1551-es harcairól még Tinódi Lantos Sebestyén is megemlékezett. A reformáció is gyorsan gyökeret eresztett és oskolájában 20-30 tógátus fiatal tanult. A mezőváros adót fizetett a töröknek és a királyi Magyarországon lakó földbirtokosnak, ezért a város elöljárói 1675-ben egyezséget kötöttek Pozsonyban a kamarával, megszabadultak a robot és a dézsma fizetése alól, és mint királyi szabadosok fizettek adót. 1686-ban tatár csapatok pusztították el.

A reformáció is gyorsan gyökeret eresztett és oskolájában 20-30 tógátus fiatal tanult. A mezőváros adót fizetett a töröknek és a királyi Magyarországon lakó földbirtokosnak, ezért a város elöljárói 1675-ben egyezséget kötöttek Pozsonyban a kamarával, megszabadultak a robot és a dézsma fizetése alól, és mint királyi szabadosok fizettek adót. 1686-ban tatár csapatok pusztították el.

1699. május 7-én született újjá a Makó, ekkor ünnepeljük a város napját. A kamara néhány évre adómentességet adott az itt letelepülőknek. III. Károly a Csanádi püspökségnek adományozta a várost, amely Csanád megye legnépesebb és legfontosabb települése volt és 1730-tól a megyeszékhelye is. A 18. század békés évtizedei a lassú gyarapodást jelentették. Mária Terézia urbáriuma viszont rontott a parasztság életfeltételein, mert a püspökség ragaszkodott hozzá. Ebből nőtt ki az évszázados úrbéri per. A kulturális élet is megindult. Szikszai György, Etsedi Miklós majd Szikszai Benjámin munkássága a vallásos irodalmat gazdagította. Szirbik Miklós prédikátor a város első történetírója lett, Gilitze István parasztköltő pedig az 1821-es nagy árvízről írt verset.

A 19. század elejétől gyorsan nőtt a lakosság lélekszáma is: 1801-ben 8645, 1848-ban 23 810 fő. Területileg is növekedik, a katolikus Buják és a református Szentlőrinc mellett új városrészek jelennek meg. A 18. században a reformátusok és római katolikusok mellé betelepültek a görög katolikus ruténok, majd a zsidók. Művelődéstörténeti érdekesség, hogy a makói zsinagógában hangzott el először magyar nyelvű prédikáció. 1848. április 5-én Sántha Sándor alispán kijelentette, hogy „vérrel is készek áldozni a szabadságért.” A szabadságharc csatáiban makói férfiak is ott voltak, közöttük Dobsa Lajos író, aki szabadcsapatot vezetett.

A város életében meghatározó az agrárgazdaság volt. Az 1853-ban megjelent úrbéri pátens biztosította a parasztságnak a föld szabad birtoklását. Makón a jobbágyok 79%-a föld nélkül szabadult fel, mégis közülük sokan megindultak a társadalmi felemelkedés útján. A volt telkes gazdák benépesítették a tanyavilágot, országos hírű szántóföldi termelésük a gabonakonjunktúrára támaszkodott. A volt zsellérek kertészkedéssel, hagymatermeléssel emelkedhettek föl és adtak példát sajátos paraszt-polgárosodásra. A kiegyezést követően és a vasút megérkezése után a helyi agrárium termékei eljutottak az európai piacokra. A gabona, hagyma és zöldségfélék mellett a makói lótenyésztés nem csak európai, de világhírű lett. A dualizmus éveiben nagyobb ipartelep nem jött létre, a kézművesipar, a kereskedelem és a hitelintézetek jobbára a helyi igények kielégítésével foglalkoztak. Makó agrárváros maradt. Polgárai többsége Kossuth Lajos eszméit követte, Justh Gyulát választották országgyűlési képviselőnek. Az I. világháború frontjain több százan haltak hősi halált. 1918 őszén a polgári forradalom, 1919 áprilisában a tanácsköztársaság, majd szerb és román megszállás napjai, hónapjai következtek.

1920. március 29-én vonult be a nemzeti hadsereg és jelentett megnyugvást: Makó Magyarországon maradt. A határ azonban itt húzódott a városnál és a korábban jól működő gazdasági és társadalmi kapcsolatokat megnehezítette. A Horthy-korban folytatódott a város népességének gyarapodása és új városrészek kialakulása. Különös politikai szemlélet volt itt. Az országgyűlési képviselők kormánypártiak, az önkormányzatiak pedig többségében ellenzékiek voltak. Az értelmiség Espersit János körül csoportosuló tagjai pezsgő kulturális életet teremtettek. Komoly színházi, zenei élet volt, képzőművészeti sőt ipari-gazdasági kiállításokat szerveztek. Sokat járt a városban (tanított is a gimnáziumban) Juhász Gyula, Móra Ferenc és itt tanult József Attila. 1937-ben bontott zászló a Márciusi Front, amelynek szervezőmunkájában a fiatal Erdei Ferenc is részt vett. 1939-ben, Péter Pál napkor a Maroson egy dereglyén létrejött a Nemzeti Paraszt Párt. A II. világháború vihara Makót is elérte. A gyilkos fegyverek újabb hősi halottakat követeltek. 1944. szeptember 26-án a II. Ukrán Front elfoglalta Makót.

A koalíciós idők sokszínűsége csak néhány évig tartott. A különféle pártok 1949-re fejezték be működésüket. A gazdasági élet is átalakult a magántulajdon kárára. Ebben az évben tagosítások voltak, termelőszövetkezeti csoportok jöttek létre. 1952-ben Makót termelőszövetkezeti várossá nyilvánították. 1950-ben a város elvesztette megyeszékhelyi szerepét, megszűnt Csanád vármegye. Létrejött a tanácsrendszer. A társadalomban meglévő elégedetlenség 1956 őszén forradalomban tört ki. Létrejöttek a Nemzeti Bizottságok. Tüntetés és felvonulás volt, de emberéletet követelő esemény nem.

1959-ben a mezőgazdaság kollektivizálása 83%-os. 1961-ben négy nagy termelőszövetkezet alakult több kicsi egyesüléséből. Az 1960-as évektől újra fejlődésnek indult a Makó. A agrárium továbbra is meghatározó volt, de a korábban hiányzó ipari üzemek sorra nőttek ki a földből. Elkészült a fürdő, óvodák, iskolák, középiskolák és az egészségügyi ellátást szolgáló intézmények létesültek. Az 1970-es év nagy megpróbáltatást hozott. Az árvíz komolyan fenyegette Makót, a gyermekeket, nőket és időseket ki kellett telepíteni, de az otthon maradottak az országos és a szovjet hadsereg nyújtotta segítséggel sikeresen megvédték otthonaikat. A szocialista város koncepciónak megfelelően az 1970-es évektől átalakult a főtér, lakótelepek emelkedtek a régi házak helyén. Megépült a könyvtár és a múzeum, megnyílt az Espersit-ház... a város lakossága azonban az 1980-as évektől csökkent.

Az 1990-es országgyűlési választásokon az MDF jelöltje lett a győztes, az önkormányzati választáson pedig a Kisgazdapárt nyerte el a polgármesteri széket.

Forgó Géza